Szeretettel üdvözöllek! Barna Rozi vagyok, 1972-ben születtem.

Jósnői munkámban legfontosabbnak az együttérzést , a kérdező sorsának átélését tartom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy gyerekkoromtól kezdve a jósnővé válás gondolata foglalkoztat, diákkoromban a "Babonások és kártyavetők kézikönyve" volt az egyetlen szakirodalmam (amely azóta persze bővült, s a kártyavetés mellett komolyan elmélyedtem az álomértelmezés tudományában is).
Mégis azt gondolom, nem lehet véletlen, hogy a Sors a cigánykártya felé terelgetett. Nem telik el úgy nap, hogy ne vegyem a kezembe, ha nem is a jövendölés miatt, akkor egyszerűen csak azért, mert megnyugtat a lapok érintése.
Talán magamat is a cigánykártyához hasonlítanám: mint ahogy ott is megtalálható a Szűz visszafogottsága és az Idegen asszony bujasága; az Állandóság stabilitása és az Utazás változása: úgy vagyok én is egyes helyzetekben csigaházába húzódó csendes szemlélődő, máskor meg előbújik belőlem az a hippi énem, aki "ifjúkorában" stoppal járta be Európát, vagy elbiciklizett a kutyájával Prágába, hogy másnap pénzszűke miatt visszainduljon...
Ennek a korszaknak már vége, de nem hiszem, hogy csak azért, mert nem 20 éves az ember, vissza kellene fognia magát és örökre konszolidált kispolgárként élni. Hiszen  ha a virág-gyerek ott él a szívünkben és nem száműztük túl mélyre, akkor az életünket sem kell még temetni.

Ha vannak céljaink, vágyaink, -legyenek bármilyen távolinak tűnőek is - és elképzelni sem tudjuk, hogy valaha megvalósulhatnak, akkor jó, ha eszünkbe jut ez a néhány sor:
 
Egy autó hasít az éjszakában, a fényszórók csak 100-200 méterre világítnak el, és mégis eljutsz Kaliforniából New Yorkba, a sötéten át, mert neked csupán mindig a következő 200 métert kell látnod. Az élet is így mutatkozik meg előttünk. Ha bízunk abban, hogy a következő 200 méter is megjelenik, és a következő 200 méter is, akkor az élet folyamatosan megmutatkozik előtted. És végül eljuttat a célhoz. Kívánjál bármit, mert ezt akartad.
 

A cigánykártya mutat ugyanígy utat: nem évekre előre, hanem mindig csak az elkövetkező hetekre, hónapokra, hogy megtaláljuk magunkban a túléléshez szükséges erőt.

Mindig is szerettem emberekkel foglalkozni: a vevőt nem csak kiszolgálni, a fotóalanyt nem csak lefényképezni, hanem - ha csak néhány percre is - olyan kapcsolatba kerülni velük, ami nyomot hagy bennük. Hiszem, hogy nem véletlen nyílnak meg előttem szinte vadidegen emberek, hanem mert érzik: a puszta meghallgatásnál nálam többre lelnek.
A hitvallásommal szeretnék a hozzám fordulóknak akkor is reményt és optimizmust sugallni, ha a legreménytelenebb helyzetben érzik magukat.

                                                                                       " Célozd meg a  holdat!
                                                                                    Nem baj, ha nem találod el.
                                                                 Legrosszabb esetben is a csillagok közt leszel."